Öröm, mámor, ünneplés hosszú-hosszú perceken át, majd elindultunk a piros oroszlán felé, ahol unokatesóm várt minket a nyolcaddöntőre szóló jegyeket végül ő kapta meg (aztán kénytelen volt továbbadni, de ez egy másik történet).
Kihömpölyögtünk a Stadionból, felszálltunk az ott várakozó buszokra, amely nem oda vitt minket, mint amit kiírtak rá, de egy másik metróállomás is megfelelő volt, átszállással hazajutottunk. Mindenütt fáradt és boldog magyar szurkolókat láttunk (a portugálok sem szomorkodtak nagyon), tényleg fárasztó dolog órákon át teli torokból szurkolni!
Másnap reggel hazaindultunk, szerencsésen megérkeztünk estére (mondjuk a Nyíregyházáról induló kollégákat nem irigyeltük, ekkor - több, mint 3000 km-t letudva - már nem annyira vágytunk további háromszázra.
Nem tudtunk tovább maradni idő hiányában a nyolcaddöntőre, de így volt jó, így volt kerek a történetünk. Induláskor tele voltunk várakozással, izgalommal, de akkor még nem sejtettük, hogy ez egy olyan utazás lesz, amelyre valóban érdemes volt várni sok éven, évtizeden keresztül, és emléke életünk végéig elkísér minket!
Az éjjel soha nem érhet véget... megvolt az utazás, csak erre vártunk! :)
Aki képes volt végigolvasni ezt a teleregényt, vendégem egy sörre (minimum!) ;)