Egy dolgot azért lássunk be: jelenleg nincsen olyan tőke Magyarországon, hogy TÖBB csapatsportot is felfuttassunk. Néhány ember beszállt a fociba, mert ez mozgatja meg a legtöbb embert, és a befektetéseik megtérülésére ebben a sportágban van a legnagyobb esély. És lássuk be, ennek van a legkisebb költsége: nem kell uszoda, jégkorongcsarnok, fedett pálya, milliós felszerelés. Miskolciként érdeklődve szemlélem például, hogy ebből a Leisztinger-féle szerepvállalásból mi lesz Diósgyőrben. Most már két válogatott focistánk van, rendben levőnek tűnnek a pénzügyek, de ez az őszi szezonok során mindig így volt, tavasszal pedig jött a kiárusítás, mert elfogyott a pénz. Remélem, mostanra sikerült egy kicsit ésszerűbb vonalra ráállni.
Volt itt szó az amerikaiak majmolásáról: én nagyon támogatnám azt, ami ott megvalósult, és minimum megérne egy béke Nobel-díjat, aki kitalálta a sportösztöndíj rendszerüket. Azzal, hogy minden középiskolának, főiskolának, egyetemnek van egy csapata a tradicionális amerikai sportokban, az én szememben a következőket jelenti: több száz embernek ad munkát egy csapat mellett (edzők, pályamunkások, szertárosok, ki tudja még micsodák), és nem 10-12 csapatról, hanem középiskoláig lenyúlva ezres nagyságrendekről beszélünk! Lehetőséget ad a felsőoktatási intézmények sportösztöndíja, hogy a szegényebb sorból származó, de tehetséges srácok is végzettséget szerezzenek, emellett az a lehetőség is megvan, hogy egy közösséghez tartozzanak, és a kitörési lehetőség is meg van benne. A játékosok jelentős része fekete, így még csak diszkriminációról sem lehet beszélni. Képzeljétek el ugyanezt magyar szinten, vízilabdával, vívással, focival. Nem állítom, hogy könnyű lenne megvalósítani, de ha a cigánygyerekeket megpróbálnánk ily módon integrálni ahelyett, hogy tanulásra kényszerítjük őket, lehet, hogy jobb eredményeket érnénk el náluk. Ne adj isten, még sportunk is lenne.
Tegyünk együtt a válogatottakért, neveljünk magyar fiatalokat!